+36 1 356 2440 info@happykids.hu
Select Page

Abban már többé-kevésbé egyetértés mutatkozik a pszichológusok között, hogy a felnőttkori kötődés minőségét, intenzitását, stílusát – vagy sérüléseit, problémáit, blokádjait – életünk első éveinek tapasztalatai, azaz a gyermekkori szülő-gyermek kapcsolatok határozzák meg. Ugyanakkor még mindig bizonytalan, hogy mi is az apák szerepe ebben a korai szocializációs szakaszban. Bár már nem ritka az apás szülés, a gyeses kispapa, vagy a gyermeküket etető, tisztába tevő apukák látványa, de még mindig kidolgozatlan a kispapa-szerep. Az apák a gyermeknevelés területén olyanok, mint a nők a felsővezetők között – léteznek, és a társadalom üdvözli a jelenséget, de meghatározó szerepet nem kapott, mindennapossá nem vált.

Az apák nem szerkesztenek babamagazinokat, nem lépnek fel a jogaikért, nem hallunk gyesen lévő, de kiégett apukákról, gyermeküktől szabadulni akaró apukákról, az anyukák „ellenében” meghatározott, sajátos apai szerepekről. A kultúra még nem emésztette meg a „kispapa-szerepet”: elvárás szintjén jelen van, de anyagi, kulturális feltételei legtöbbször még nem adottak. Miért éri meg mégis kispapának lenni? A pszichológus erre másképp válaszol, mint a nevelési tanácsadó (aki a gyermek fejlődését tartja szem előtt), a rokon (aki a családi rendszert erősítené) vagy a média (aki mint pozitív szerepet pártolja), a pszichológus pedig az apa számára hasznosítható, személyiségfejlődését tekintve nyereséget jelentő helyzetre helyezi a hangsúlyt.

Telepátia

Még a szűken vett pszichológiai szakirodalom is csupán anya-gyermek között valószínűsíti a kommunikáció speciális, mély érzelmi közösségen, szimbiózison alapuló típusát, ám ha az apák is nagyon korán (az első hat hónapban) kiveszik részüket a gondozásból, azaz egyedül látják el a csecsemőt, megtapasztalhatják az anya-gyermek kommunikáció varázsát. A babák az első hat-nyolc hónapban nem egyértelmű kódokkal kommunikálnak a szülővel. Honnan tudja például az anya, hogy gyermeke miért sír? Úgy tűnik, nem egyértelmű „sírásfajtákkal” jelez, tulajdonképpen egy rejtett párbeszéd zajlik, amit az anya önmagával folytat, ám a gyermek irányít parányi, de élénk visszajelzéseivel.

Amikor a baba sír, akkor annak megértéséhez már visszanyúlhatunk a kettőnk közötti kapcsolatra, amelyben megtapasztaltuk, milyen, ha csendben vagyunk s csak figyeljük őt, ha hozzáérünk, ha összekapcsolódik a tekintetünk, milyen, ha tisztába tesszük, milyen, ha eszik, milyen, ha fáj valamije. Mindezt elsősorban mint saját érzéseinket raktározzuk el – és saját érzéseink között kutatunk, amikor meg akarjuk fejteni babánk aktuális érzéseinek okát. A bensőséges, empatikus kommunikáció kezdete már az anyaméhben kezdődik, és ezen tapasztalatok egymásra épülésével alakul ki egy metakommunikációs összhang, melynek során azt éljük át, mintha a gyermek szavak nélkül „válaszolna” – és bizonyos értelemben válaszol is, így mintha bennünk szólalna meg.

Ezt a telepatikus élményt eddig csak az anyák tapasztalhatták meg – de miért ne élhetnénk meg mi, apák is ezt a csodát? És külön öröm, amikor elhagyjuk ezt a kommunikációs formát, mert micsoda öröm lesz gyermekünk első jel-jelölt azonosításának meghallása, amikor először mondja a kutyára azt, hogy „tya”!

Szeretet és szerelem

Gyermekünkben megtanulhatjuk szeretni szeretteinket, hisz mintegy pozitív tükröt tart a rokonság felé: tisztább formában fellelhetjük benne felmenőinek tulajdonságait – egy nagybácsi bohémségét, egy merev, szabálykövető apuka korrektségét és megbízhatóságát. Ez persze leghangsúlyosabban a párkapcsolatban érvényesül: gyermekünkben párunk „pozitív verzióját” láthatjuk meg (és nem párunk negatív tulajdonságai miatt kell elkeserednünk, ha felfedezni véljük a gyermekben, amint legtöbben teszik). Ezt igazán csak a feltétel nélküli szeretet pozíciójából, a kispapa-pozícióból élhetjük meg.

Füst Milán egy híres könyvében, a Szexuál-lélektani elmélkedésekben a szexualitással kapcsolatban az egyik legnagyobb problémának a nő-férfi mélyről jövő, ösztönös szembenállását tartja. Ezt a forrást ma az elsődleges szocializáció aszimmetriájában találhatjuk meg – a férfi máshogy viszonyul a babához, a neveléshez, más feladatai vannak, s ez befolyásolja attitűdjeit is. Az apa és az anya bizonyos mértékig „ellenfelek” lesznek, a gyermek lelkében pedig ez megalapozza a nemek harcát. A kispapa-szerep viszont egyrészt segít gyermekünknek, hogy ez ne így legyen, másrészt bennünk, férfiakban is rehabilitálhatja a férfiasság-nőiség versengésen alapuló meghatározását.

A világ keretei

A kismama- és a kispapa-szerepben nincs különbség a kommunikáció mélysége, jellege, és a kötődés alapmotívumai között. A kispapa tulajdonképpen kismama, így a világ keretei nem lesznek egy nemhez köthetők (de nemtelenek sem, sokkal inkább egyszerre lesz a felettünk meglévő gondviselés hím- és nőnemű). A „világ keretei”, azaz érzéseink határvonala fontos jellegzetesség, amit ebben a korai életkorban tanulnak meg a csecsemők. Lelkünknek ez a rejtett, de fontos védőfaktora megvéd minket a pániktól s a kétségbeeséstől. Ismeretlen járványok támadnak, a tenger kilép a helyéből, atomsugárzás fenyegeti a világot…

Miért nem esünk ettől kétségbe? Miért nem rettegünk attól, hogy a világ és benne mi már nem sokáig tartunk? Egy rejtett megtartó erő azt sugallja, hogy bár lehetnek kisebb-nagyobb problémák, alapvetően minden rendben van, olyan nagy baj nem történhet. Élünk ma és élni fogunk holnap is, a világban itthon vagyunk – és nem fogunk egyik pillanatról a másikra kiesni belőle. Ezt az érzést, az állandó érzés-keretet, hátteret hívják a pszichológusok konténer-funkciónak, amely a korai anya-gyermek kapcsolatból „kopírozódik be” a gyermek lelkébe, aki párhuzamosan azzal, hogy érzéseket tanul, átveszi azok kereteit is: így önmagát is meg tudja tartani majd a későbbi krízisek során.

Az eredeti cikk Lisznyai Sándor tollából megjelent a Mindennapi Pszichológia 2011. 4. számában